| |
Prcc. Egy erőtlent még percent a hamu alatt pislákoló parázsban az utolsó szikra, majd végleg kialudt a tábortűz. Síri csend állt be, de hullaszag nélkül. Végtére is, fagypont alatt még egy több tízezer éves mamut foszília is sterilen szagtalan. Errefelé akár mamutkövületeket is rejthet a föld kőkeményre fagyott mélye, de itt, egy tüzérségi találat következtében félig kiégett pajtában csak négy fiatalember lapult. Valahol a kietlen orosz sztyeppe közepén, nem messze a Don jobb partjától. Szorosan egymáshoz simulva, a fagyos földön ülve aludtak. Lerongyolódott ruházatuk hiányosságait testmelegükkel próbálták ellensúlyozni. Mint valami pantomimművészek előadta groteszk emberi iránytű, a négy égtáj felé fordított fejjel támasztották egymás hátát, vállát. Jó esetben még nem ébredtek fel hagymázos álmukból, viszont az is teljes mértékben elképzelhető, hogy már nem is élnek. A négy jobb sorsra érdemes emberi roncs szempilláira ráfagyott a dér. A végkimerülés határán ide rejtőző szerencsétlen flótások, mielőtt mély álomba merültek volna, minden maradék erejüket összeszedve, még egy hevenyészett tábortüzet is raktak. A földön heverő benzines kanna arról tanúskodik, hogy az arra alkalmatosnak tűnő tárgyakat, többnyire fagyott lomot, némi rásegítéssel valahogy sikerült meggyújtaniuk. Az egykor szebb napokat látott pajtának azon a részén táboroztak le, ahol a félig leszakadt tető fölött még a legtöbb ép cserép található. Ám a foghíjas födém úgy tűnik nem nyújtott elég védelmet a tűznek, mivel az ismét szállingózni kezdő hó az utolsó szikrát is kivégezte. Túlélésük esélye így még inkább csökkent. A tűzre vetett magyar tábori zászló is csak félig égett el. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ Így, a capella is hátborzongatóan gyönyörűen szólt a dalocska Katinka szájából, aki nagyon is tudatában volt annak, hogy nemcsak a hangján, mint első osztályú hangszeren játszik remekül, hanem legalább olyan magas színvonalon játszadozik a férfiszívekkel és az erősebbik, ilyenkor egyértelműen gyengébbik nem testrészeinek alsóbb állományain is. * A kihalóban lévő dzsentri egyik díszpéldányát tisztelhetjük személyében. Illetve, ha jobban belegondolunk, talán mégsem a kvaterkázó, békebeli letűnt idők reménytelenül árral szemben úszó, óhatatlanul kimúlásra ítélt egyik szereplője ő, hadtestnyi fajtársával együtt. Tágabb időintervallumot ölel át e típus. A dzsentri, mint angol jövevényszócska eredetileg a ködös Albionban a pöffeszkedő, ízléstelen és gátlástalan elsővonalbeli kapitalisták, újgazdagok és újnemesek nem túl hízelgő címkézésére szolgált az ipari forradalom hajnalán. Nálunk pedig az elszegényedett kis- és középnemesi réteget illették vele (nem mintha mi bármikor is szűkölködtünk volna a jó ízlést pénzzel pótló, szemérmetlenül harácsoló figurákban, akik első milliói megszerzésének mikéntjét jobb, ha nem firtatjuk. Csak éppen másképp hívjuk őket). A mi dzsentrink képviselői zömében hivatalnokoskodásból, jogászkodásból, katonáskodásból kényszerültek eltartani magukat, bármennyire is ódzkodtak a mindennapi kenyérkereső foglalkozásba történő alámerüléstől, és mindent meg is tettek annak érdekében, hogy a napi munkarobot taposómalma magával ne rántsa őket. Ennek okán főképp máról holnapra élve mulattak, aminek az anyagi forrásául szolgáló, többnyire állami fix apanázs általában szűkös keretet biztosított. Ezért azt a rongyrázó életmód folytatásához szükséges mértékig adósságok felhalmozásával egészítették ki. De miért is szűkítenénk e díszes sereg fellelhetőségét időrendben a kiegyezés és a huszadik század dereka közé? Illetőleg, miért korlátoznánk őket a pikszisből kiesett kisnemességre? Amióta világ a világ, mi magyarok, sőt a hozzánk tévedt más nemzetek szülöttei közül is szép számmal vegyültek eme bájos élősködők csapatába különböző társadalmi státusú elemek. Ki nem találkozott még lézengő ritterként kis hazánkba sodródott multinacionális nagyvállalati középvezetővel, aki munkamániáját és fittneszbérletét az akklimatizációt követően rögvest félreteszi. Mert szinte törvényszerű, hogy a saját szalonnája sütögetéséhez villámgyorsan honi cimborára lel valamelyik éppen felkapott, puccos pesti lokál VIP részlegének mélyén. Ahol elmélyülten kvaterkázhat újdonsült barátocskájával, például a céges beszerzés saját zseb felé terelésének csínjáról és bínjáról. És persze közben a light kólát is gyorsan Unicumra váltja, mintegy a tökéletes beilleszkedés érdekében. Nyilván más nációknak is megvannak a hasonszőrű potyautasai, de csak mindenki söpörjön a saját portája előtt. Talán már honfoglaló őseink kalandozásai során is ők voltak azok, akik kidumálták magukat a vezér előtt, például olyan szöveggel, miszerint a sámán nélkülük nem boldogul a csodatevő varázsfőzetekhez szükséges gyógyfüvek fellelésében, ezért magától értetődő, hogy nekik otthon a helyük, a törzsszövetség érdekeit így tudják a leghatékonyabban szolgálni, nem holmiféle kamaszos kalandozó fosztogatással. Persze aztán a fülük botját se mozdították a gyógyfűkeresés tárgyában. Legfeljebb maguk helyett kizavartak pár szolganépet a mezőre kórót böngészni, ők meg inkább a szalmaözvegy kalandozó-feleségek körül legyeskedve keresték a kalandokat. Aztán, amikor megjöttek a harcosok a zsákmánnyal, ők voltak az elsők, akik villámgyorsan kimazsolázták a legfényesebb kincseket a kupacból. Természetesen az egészet úgy tálalva, mintha ezzel a többi, életét kockáztató, a harcokban tevékenyen részt vevő baromnak tennének szívességet. Azóta is a csendes igavonó többség zsebéből kikurkászott vagyonka újraosztásából futja a sármos és látványos, gáláns habzsi-dőzsire. Ők azok, idézve Krúdyt, akik nem sietnek, nem fizetnek (saját forrásból pláne nem) és nem lepődnek meg. A te pénzedből beszedett adót tapsolják el a csókosoknak nagyvonalúan mért állami megrendelések után járó lét felmarkolva, előled halásszák el a zsíros pályázatokat, aminek a kulimunka részét viszont a rá felvett summa töredékéért veled végeztetik el. Persze, ha jó esetben, nagy kegyesen, a sokadik felszólítást követően egyáltalán kifizetnek. Újra és újra téged küldenek maguk helyett csatába, a kitüntetések átvételekor azonban meghozzák azt az „áldozatot”, hogy olyankor exponálják magukat. Ezzel is megkímélnek téged a nyilvános szereplés nyűgétől. Amíg te távol vagy, a melóból ki sem látva izzadsz, mint a barom, vagy éppen a bőrödet lyuggatod helyettük is a hazát szolgálva, ők suttyomban kefélik jegyesedet, feleségedet, anyádat. Vagy, ha mihaszna jódolgukban magukat elunva már végképp nem tudnak mit csinálni, esetleg ebben a sorrendben már végighágták szeretteidet, akkor még a vizsládat is elkapják egy numerára. Így volt ez mindig is és bizonyára így is marad. Úgy tűnik, ezt a turáni átkot talán soha sem vetjük le. Csak a forma változik, a tartalom örök. Egykor a mi pénzünkön vett díszes lovakon parádéztak, amely becses jószágokat a mi szénánkkal tápláltak. Majd Gáborék idején és napjainkban is a mi készfizető kezességünk fedezetével biztosított hitelből vett csilivili sportautomobilokban feszítve bódítják a sokadik kerületi zsengehúsú Lolitáktól kezdve a megannyi nőtípust felölelő, a sor végén a csúnyácska és immár hervadófélben lévő, de príma hozománnyal bíró nagyságos kisasszonyokból álló fehérnép hadat. A több száz szomjas lóerőt pedig mondanom sem kell, hogy a mi benzinünkkel itatják. Ha a jövőben egyszer visszatalálunk a Szíriusz csillagképben fellelhető valódi őshazánkba (mert ugye köztudomású, hogy honnan máshonnan is származhatunk mi, valódi kiválasztottak, lapozd fel bármelyik valamirevaló honi ufómagazint, ha még cseppnyi kételyed maradt), ott is minden bizonnyal a mi izzadtságos munkánk gyümölcséből finanszírozott repülő csészealjakon fognak száguldozni, aminek a meghajtását majd a mi plutóniumunk biztosítja. Tökéletes túlélőművészek. Még a baktériumok is tanulhatnának tőlük, hogy milyen zord körülmények között is képesek a fennmaradásra. A legkeményebb diktatúrák éveiben is megtalálják azt a vékony kis mezsgyét, ahol a habitusuknak megfelelően alakíthatnak. Nőnapi és névnapi vállalati bulikon lökik a lejárt szavatosságú poénokat, döntik magukba a szeszt, és tömik a raktár mélyén a könnyen táncba vihető bögyös-faros kolleginákat. A „szorgos” hétköznapokon pedig tökéjre fejlesztett módszerük szerint ragaszkodnak a következő banzájig tartó, „dolgozz keveset, nem ér baleset!” elv szerinti regenerálódáshoz. Azért legyünk méltányosak, mégsem lehet őket egyértelműen elítélni és különösen nem válogatás nélkül egy kalap alá venni. Végül is, a fagyöngy is pusztán csak egy haszontalan parazita, mégis milyen szépen ékesíti a fát! Talán a monoton robottól libidót vesztve még szaporodni is elfelejtenénk, ha nem keverné fel e léhűtő banda kópéságaival szürke hétköznapjainkat. Akár úgy, hogy megnevettetnek minket, akár azzal, hogy önnön lóvátételünkre ráébresztenek, minek következtében egy vérkeringést pezsdítő hidegzuhannyal felérő kiadós adagnyit bosszankodhatunk miattuk. És arról sem lenne fair megfeledkezni, hogy az ékes bohém társaság néhány képviselője maradandó, komoly értéket tett le az asztalra, hadd ne kelljen most számba venni íróinkat és más művészeinket. A gond itt is, mint legtöbbször, a mennyiségi aránytalanságokból adódik. Ha túl sok az eszkimó és kevés a fóka. Akkor kezd el igazán bűzleni valami Hunniában, amikor már harmadnap is mindenki gátlástalanul tovább dáridózna, de nincs aki levigye a szemetet. Vagy amikor a pofátlanság határán valamelyikük tüntetőleg, szemrebbenés nélkül gázol át. Titokban mindenki a medencébe brunyál, de azért mégsem a trambulinról, letolt gatyával állva, a megrökönyödött fürdőnép pofájába röhögve. * – Na ugye mondtam csajszik, hogy ne rinyáljatok a pohártörés miatt! – kiáltott fel diadalittasan, két vontatványára sandított, majd a földről felkapta Katinka egyik tűzpiros tűsarkú lakkcipőjét, és azt csurig töltötte pezsgővel. Ezt követően szakképzett gurman sommelier-ként mozgatta benne a nedűt. Mélyen beleszimatolt, lehunyt szemmel elemezte az illat-, vagy talán inkább szageffektusokat, majd egy csöppnyit kortyintott a cipellőből. Miután a nedűt rutinos kóstolóhoz híven néhány másodpercig öblögette szájában, elégedetten csettintve így fakadt ki: ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ – Vezérőrnagy úrnak jelentem….. – Gabikám, fiacskám az Isten áldjon meg, hagyjuk ezt, már ezer éve megittuk a pertut – fojtotta a szót Gyula bá Gáborba, majd a tekintélyes, zöld posztó- és rózsafagyökér berakásokkal díszített diófa íróasztala mögötti bársonyszékéből kipattanva átölelte Gábort, aki mint annak rendje-módja, magát haptákba vágva tisztelgett, amint a vezérőrnagyi irodába lépett. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ A jobb napokat megért, talán még a cári rendszerből itt ragadt, ütött-kopott, rozsdás, a maradék festék alapján eredetileg (vagy legalábbis az utolsó átfestést követően) szurokfekete robosztus bicikli matuzsálem, amin már mindenféle botcsinálta, utángyártott és máshonnan bontott alkatrésszel annyit cserélgettek, hogy eredeti része már talán nem is maradt. Mint a nagyapa fejszéje, aminek ötször cserélték a nyelét és háromszor a fejét, de azért még a nagyapa fejszéje. A járgányra előre és hátra is ráhegesztettek egy-egy csomagtartót, a sorjás cunder tisztességes lereszelésével mit sem törődve. A fiúk kezdetben imbolyogva, majd miután belelendültek, egész ügyesen, felváltva tekerni kezdtek a kis ösvényen. Egyikül lihegve pedálozott, míg a másik kettő a két csomagtartón trónolva „élvezkedett” (már amennyire a gyakori bukkanók általi lengéscsillapítatlan zötykölődés a tekerésmentes kéjutazásnak teret engedett), amíg nem került rá a sor a pedálozással. Olykor-olykor lehuppantak, néha az ösvény a hótorlasztól, vagy kövektől annyira járhatatlan volt, hogy csak tolni tudták a kerót, de kétségkívül jobban haladtak mint gyalog. Amikor viszont ráéreztek a ritmusra, akkor olyan peckesen tekertek, hogy Gábor rég nem látott barátja, Holló Miklós főhadnagy, a 4. kerékpáros zászlóalj árkász szakaszának parancsnoka is büszkén feszített volna mellettük egy fotográfia erejéig, mint tette azt a két egymással szembeni, kifogástalanul egyenes vonalban felsorakozott egysége előtt egy felvidéki diadalkapu előtt és amely fényképet oly büszkén mutogatott. Már harmadik napja tekertek bőszen, amikor egy előre láthatatlan, hófödte kátyúba hajtottak és a bármennyire is robosztus, muzeális bicaj váza megadta magát és nagyot reccsenve kettétört. A hóba pottyant srácok sírva-röhögve háborogtak. Gábor a feje fölé emelte a két részre szakadt drótszamarat, mintha abban bízna, hogy az erőtlen téli nap azt újra összeforrasztja, majd bosszankodva így fakadt ki: |
|