fehéren-feketén

ŠVEJK A VILÁG NEGYEDIK LEGERŐSEBB HADSEREGÉBEN

Birodalmak jönnek-mennek, Abszurdisztán marad

1989. szeptember 14-én szülővárosomban, Szabadkán vonatra szálltam, hogy 600 kilométerre délebbre a macedóniai Kičevo városkában megkezdjem tényleges katonai szolgálatomat. Nálunk a családban ez a Macedónia valahogy bejövős hely volt sorkatonáskodásból. 1906-os születésű imádott nagyapám az ezerkilencszázhuszas években az akkori Jugoszláv Királyság hadseregében katonáskodott, éspedig Đevđelijában, egy macedón-görög határon fekvő településen. Tőlem kilenc évvel idősebb unokabátyám pedig Macedónia fővárosában, Skopjeban szolgált. Nagyjából kilenc évvel előttem, még emlékszem, hogy nagyapámmal párszor diskuráltak, mert ugye néhány dolog hatvan év alatt se nagyon változott.  

Szóval engem levittek az otthonomtól 600 kilométerre, ami magyarországi fülnek  űberelhetetlen kibaszásnak tűnik. Itt Magyarországon katonasztorikat felelevenítve lehet is vele villogni. Mert őszintén szólva, a legwoodyallenosabb fizimiskájú, Gandhinál is nagyobb pacifista lelke mélyén is ott lapul egy Rambo, aki a söntések összehasonlító katonatörténeti tanszékén a többi exbaka leszájkaratézására gyúr: - Én voltam a legtökösebb katona, velünk basztak ki a legjobban, plusz vagy minusz negyven fokon meneteltem egész nap teljes harci felszerelésben. -  és az elmaradhatalan, másik obsitos szavába vágva tromfolni: - Az semmi!

Tehát  én is megnyugtatóan kuncogtam a szűkmagyar Soprontól –  Záhonyig huszárkodók távolsági tromfjain a magam 600 km-s dzsoli dzsókerét a kezemben tudva, mindaddig, amíg egy, a katonaságot még a Nagy-Szovjetunióban abszolváló kárpátaljai srác nem alázott porig, az „Az semmi!“ – távolsági szekciójában az: - Engem Ungvárról a Kuril-szigetekre soroltak! – kártyával.  

1989-ban a „Tito után is Tito“ – semmitmondó lózung jegyében foltozgattuk a szocializmus viszonylag egyedi, úgynevezett munkásönigazgatási válfajának maradékát az akkor még csak szörnyű árnyként leselkedő, és elkerülhetőnek tűnő polgárháborúig. – Á, itt Európában, a XX. század végén ilyesmi úgy se lesz. Majd békésen megoldódnak a dolgok. – reménykedtünk. A többi már történelem. 

Szóval, Tito, ez az utolsó Habsburg által, az osztrák-magyar monarchia egy részének romjaira épített kisbirodalomban katonáskodtam. Az Utolsó Habsburg címen Titóról egy angol történész könyvet is írt. Marketing szempontokon felül is kétségkívül telitalálat a könyv címe, merthogy az osztrák-magyar monarchia szülötte az egykori diktátor, aki saját tényleges katonai szolgálatát éppenséggel a monarchiában tudta le, mi több, az első világháborúban történetesen Hitlerrel szövetséges oldalon vett részt. És saját birodalmát jobban akarta működtetni, mint az osztrákok. Nos, a projekt a végére azért nem ilyen bécsi vígoperett stílusban záródott. Kisebb-nagyobb birodalmak viszont jönnek-mennek, időnként nemzetállamokra szakadnak és újraegyesülnek. Az 1906-os nagyapa még az akkori monarcha magyar királyi részén, magyar állampogárként született. Majd lett belőle a Szerb-Horvát-Szlovén királyság polgára, később jugoszláv-, királyi is meg titoi is, és úgy is halt meg. Amúgy csak mint állampolgár, mert polgár az sosem volt, „csak“ paraszt.  Most én  magyar állampogárként  püfölöm a szöveget, mellette szerb állampogárságom is van, jugoszláv meg volt. De birodalomból nekem többé nagy valószínűséggel nem jut, hacsak nem az Európai Unió, de az EU mint birodalom? Monentán inkább viccnek tűnik. Az uborkák méretének szabványosítását bajosan lehet egy hatalmas gépezethez tartozásként megélni.  

Viszont Jugoszlávia egy másik birodalom romjaira is épült. Amelyikhez  „vegytiszta“ magyar (már amennyire bárki vegytiszta magyarnak számítana ebben a kárpát-medencei génkoktélban) távoli felmenőimnek egykor szintén lehetett némi köze. És itt folynak valahol egymásba a birodalmak romjai. Ez a másik, hosszan agonizáló birodalom az Oszmán. 1913-ig   a mai Macedónia és a mai Irak túlynomó része még ugyanahhoz a birodalomhoz tartozott.  

Hazánkat, Magyarországot fikázva szeretjük Ambszurdisztánnak hívni. Pesze szinte mindig okkal, mert amekkora abszurd állatságok nálunk történnek, még a Galapagosokon sincsennek. Csakhogy nekem azért ott szunnyad szívemben-, lelkemben-, korosodó szüleimmel hátrahagyott szülői házzal a végrevalahára elkészült autópályával nyaralási-, meg gasztarbajter ünnepi hazutazási csúcsszezonon kívül 2-3 óra autózásnyira a My private Serbiám. És ha valami itt Magyarországon nagyon bénán működik, elég csak arra gondolnom, hogy ott nagy valószinűséggel még rosszabbul. Persze a kocka fordulhat. Hisz harminc évvel ezelőtt még a legvidámabb barakkból szemlélve is valóságos kisnyugat volt Jugó,  majd' két évtizede pedig  ExYu területen már polgárháború dúlt, tíz éve Szerbiát a NATO bombázta, pár éve meg az öszödi beszédes, utcaköves, CNN Breaking News píáros afterpartik idején viszont az tűnt bölcs dolognak, ha kisgyerekeinket a tankos-, kocsigyújtogató Budapestről nagyiékhoz, a békés Szerbiába evakuáljuk.  

Merthogy, ha jobban megkapargatjuk, minden ország egy kicsit abszurd, bármennyire is szárnyal a GDP-je és minden köztársaság banántartalommal is bír. Mert mi más lenne, ha nem méretes kígyónyi, mondhatni Monthy Pithon-nyi abszurd, hogy úgy egy évtizede a maradék szuperhatalalom, a No 1. Birodalom, első emberével kapcsolatban az egész világot hosszú hónapokig leginkább az izgatta, hogy az az ominózus gusztán duci gyakornoklány pusztán leszopta, avagy netán az Ovális Iroda tárgyaló asztala alatt az orálistól komolyabb akció is megesett.  Úgy fél évszázada pedig, amikor a két szuperhatalom majdnem leatomozta az egész világot, akkor az egyiknek (a sötét Birodalmának, írtam volna le ezt akkor Pesten) a félanalfabéta exmuzsik első embere a világ legnagyobb és egyben talán legabszurdabb sóhivatalában, az ENSZ-ben a cipőjével püfölte az asztalt, miközben indulatosan szónokolt.  

Ahol én katonáskodtam, az most Európa egyik szegénylegénye, és annyira abszurd lúzer ország, hogy mivel a „jószomszéd“ görögök keresztbetettek nekik a saját történelmi makedóniájuk píárja miatt, még a hivatalos neve is csak a volt birodalmat idézi: FYROM; Former Yugoslav Republic of Macedonia 

És én a sok abszurd ország közül egy szétesőben lévőben voltam baka, ahol az abszurd olykor godoti magasságokra hágott. Például amikor bevonultam, kötelező volt a híradót nézni, ami lényegében arról szólt, hogy hatalmukat fitogtató tizedesek csicskáztatták a merev pózban ülésre kényszerített kopasz kiskatonákat. Még katonáskodásom elején is, a többi  szocialista országhoz hasonlóan, a híradó annyira dögunalomba fulladóan semmitmondó propagandát fújt, hogy a sporton meg az időjáráson kívül semmi értelme nem volt. A Macedón tévé viszont vetésforgóban felváltva sugározta a hat jugoszláv tagközársaság tévécsatornáinak híradóit. A különböző csatornák híradói pedig a (majdnem) nemzetközi helyzet fokozódása következtében egyik napról a másikra homlokegyenest ellentétes töltetet kaptak. Egy szétesőben lévő birodalom hadserege erre a maga abszurd módján reagált. Ami eddig kötelező volt, azt a napi parancs egyik napról a másikra megtiltott. „A sorkatonáknak mától kezdve tilos az esti híradót nézni!“ 

És itt töltöttem én a magam antikatonás, svejkszerű módján, kisebbségi magyaként a sorkatona évemet, a polgárháború küszöbén. 1990 elején majdnem háborúztam is, mert teljes harci felszerelésben vártuk a parancsot, hogy kezdjük meg a bevonulást a szomszédos Koszovóba, de aztán ezt last minute lefújták. Később úgy alakult, hogy a koszovói „kaland“ Jugoszlávia véres szétesésének nem az első, hanem éppenséggel az utolsó felvonása lett. 

Bevonulásom tájékán a kezembe került egy cikk, aminek a szerzője azt fejtegette, hogy bizonyos statisztikai mutatók alapján Jugoszlávia a világ negyedik legerősebb szárazföldi hadserege. Az alkesz tiszteket, az akkumulátor nélküli-, vontatással begyújtott katonai teherautókat, meg a szellemiségében 1953 kompatibilis Szolgálati Szabályzatot elnézve ez elégg abszurdnak tűnt. Bár mindenre így ráéreznék. A cikk szerint, akivel Jugoszlávia holtversenyben osztozott a No 4. pozíción, Irak. Hát mind Yu-nak, mind Szaddám Irakjának már rá egy évre sikerült bizonyítani a „ki a faszagyerekségét“.  

Szeretném a sztorimat egy fél regény terjedelmében leírni. Ponyvaszerű könyvben gondolkodom. Ilyen kávéházi filozogálgatás nem sok lenne benne, mint ez a rész. Inkább a kiskatonák értelmetlen idétlenkedése. Afféle Švejk utóíz.  A másik feléhez pedig adja a saját sztoriját egy velem egy időben, az iraki hadseregben szolgáló, lehetőleg kisebbségi, mondjuk kurd srác. És így állna össze a Švejk a világ negyedik legerősebb hadseregében meg a Naszreddin Hodzsa a világ negyedik legerősebb hadseregében egy kötetté. 

Ti vagytok a kisérleti tengeri malacok. Szerintetek van értelme? Legyek másfélkönyves ponyvaíró, vagy maradjak meg egykönyves ponyvaírónak? 

A csikló  botanikája

- Stanojević, te mégis orvos vagy, hadd tegyek fel egy intim kérdést.

- Persze, őrnagy elvtárs, parancsolj.

- Szerinted higiénikus puncit nyalni?

- Ház, izé, én nem azt mondom, hogy nem csinálom, de végső soron nem az… - igen, én is így gondolom, mert azért mégis ott lenn van, ahol a pisilés is, meg minden. – vágott megkönnyebbülten dr. Predrag Stanojević orvos-hadnagy szavába Simić őrnagy a hadtápról. Merthogy a saját elméletének a megerősítését vélte kihallani a katonaorvos szavaiból.   Majd hosszas monológban hozsannázott a női nemi szervről, amit elsősorban a virágokhoz hasonlított. Mindez végtére is korrekt analógia, hisz a virágok a növények nemi szervei. 

- A klitorisz, olyan mint egy virág!- áradozott áhítatosan, jellegzetes fejhangján. -Fimoman, gyengéden kell simogatni és nem marad hálátlan.- És biztosak lehetünk benne, hogy Simić őrnagy egyébként rendkívül bájos ifjú feleségét olyan lágyan kényeztette ujjaival, hogy egy izommacsó rámenős nyelvcsapása ahhoz képest túlságosan is bemelegítés nélküli, fájdalmasan gyors lényegre térés. Stanojević doki is megkönnyebbülhetett, hogy további szakmai érvelést nem kellett a tárgyban folytatnia. Merthogy ellentétben azzal, amit mondott, ilyesmit életében nem csinált még a vasággyal együtt negyvennégy kilós, szerencsétlen genetikai selejt. Manapság azt mondanánk rá, hogy pinát csak interneten látott, akkor meg az arra szakosodott, egy kezes olvasásra tervezett szaklapokban. Szánalmasan gyerekesen hőzöngeni viszont igencsak szeretett a szerencsétlen lúzer, szó szerinti szájkarates. Mert, hogy állandóan a fekete övével hencegett. Aki ránézett fizimiskájára és idétlen mozgáskoordinációjára, persze saját magát érezte helyette is kínosan. Orvosként sem brillírozott. Például egy szerencsétlen rózsahimlős spliti szakácsot egy bárányhimlős srác mellé zsuppolt karanténba. A paciens aztán két hónapig az elkülönítőben vakaródzott. 

Visszatérve Simić őrnagyhoz, ha Szécsi Pali történetesen egy heteroszexuális férfiről énekelte volna a „téged csak a virág érdekel-t” akkor erre az őrnagy kiválóan alkalmasnak minősülne. Viszont katonának teljes mértékben alkalmatlan. A kötelező tisztelgésre csak joviálisan legyintet és egy barátságos mosoly kíséretében szinte mindig ezt mondta: - Mani se toga rođo!- ami valami olyasmit jelent: - Hagyjuk ezt, kis rokonom! - Egyszer, mint hadtápos főtiszt egy még tőle is magasabb rangú öreg csókával, valami alezredessel szemlét tartottak a konyhán, ami rá jellemzően se füle, se farka végtelen filozofálgatásba torkolt. Jaćimovski alhadnagy, egy józangondolkodású, két lábbal a földön járó, különösebb karriervágytól nem vezérelt negyvenes tiszt, aki viszont az általa irányított laktanyai étkezdére méltán büszkélkedett, merthogy minden klappolt, annyira felhúzta magát a két tesze-tosza herén, akik csak láb alatt voltak, hogy a következményekkel nem törődve, gyakorlatilag szinte ordítva dobta ki őket a konyhájából.  

Simić  őrnagy minden növényt megcsodált, olykor beszélt hozzájuk. Ha filmet forgatnának róla, akkor a castingon Bruce Willis labdába sem lőhetne, viszont a többnyire joviális könyvelőket, meg a bernáthegyivel a film végéig megbékélő, kappanhájas minta családapát alakító Charles Grodin annál inkább. A hálótermünk melletti, dézsa méretű virágcserépben cseperedő filodendront is mindig megcsodálta. Egyszer csak kérdőre vont:

     - Nolik, nem öntözitek? Mitől ilyen sárga?  - dehogynem öntözzük, őrnagy elvtárs, biztos valami betegség…- de folytatni már nem tudtam, mert hirtelen elkezdett levegő után kapkodni, mint roham előtt egy erős asztmás. Hiába néztem rá a kétbalkezes sorstársból valamiféle cinkos rokonszenvet kiváltó ártatlan bociszemekkel, leolvasott, mint a villanyórát. Tekintetével a közvetlenül a hálóterem ajtaja melletti virágcserép és a hosszú folyosó túlsó végén lévő WC ajtó közötti távot méricskélte. És eztán már csak a felelőtlen, lusta trehány disznót látta bennem. Sajnos igaza volt. A hálószoba többi lakójával együtt éjjelente basztunk is elslattyogni a slózira, hisz ott a filodendron a nagy dézsában. Ekkor már próbáltam volna valamit hebegni, de nem volt rá kíváncsi. Azt kívántam, hogy bárcsak inkább a szadista Baković hadnagy kérne rajtam számon valami vélt vagy valós függelemsértést, és kéjesen őrjöngve meneteltessen díszlépésben teljes harci felszerelésben fél napon át a tűző napon, aztán pedig ötszáz fekvőtámaszt is nyomasson le velem, de Simić őrnagy kegyetlenebb volt. Sem akkor, sem később nem büntetett meg és mivel idáig bűnhődés nélkül maradtam, nekem egyszer Szent Péter előtt ezzel a filodendronnal még el kell számolnom. Miután leszereltem, nem egész egy évre rá kitört a polgárháború. Bízom benne, hogy a teljesen alkalmatlan Simić őrnagy ebből kimaradt és valami virágüzletben húzta meg magát, vagy csak simán művelte kertjeit. De ha mégsem, akkor ne lepődjünk meg, ha a volt Jugoszlávia területén a polgárháború során elkövetett emberiség ellenes bűncselekményeket tárgyaló Hágai Nemzetközi Bíróság előtt egyszer majd szóba kerül egy titokzatos őrnagy, aki ahelyett, hogy falvak felgyújtásában, orvlövész fészeknek kikiáltott templomtornyok szétágyúzásában, nők megerőszakolásában, egymáshoz drótozott végtagú férfiak tömegsírba lövetésében „jeleskedett” volna, katonáival barackfákat metszetett meg szakszerűen és gyógynövényeket gyűjtetett, amivel a sebesült katonákat és a polgári lakosságot gyógyították.    

Felfüggesztett péderbál*

- Jön a nagy Mix! – kiáltotta el magát kis Mix és ezzel be is rekesztette a péderbált. Mindannyian prompt eljárásban próbáltuk szolgálati szabályzat közeli állapotúvá varázsolni fizimiskánkat és viselkedésünket.  Mint tudjuk, a legtöbb gyerekjáték extrém sport. Az idióta extrém sportokat űző gyerekek csúcsragadozói pedig már a Jackass korszak előtt is az unatkozó, jogilag nagykorú, felnőtt, ám agyilag nagyon is gyerekes fiatal férfiak gyülekezetéből kerülnek ki. Egyik tipikus életterük a laktanyák motiválatlan sorkatonai állománya.  

És mivel nem volt otthon a macska, az értelmetlen-, időpazarlásnak érzett tényleges katonaidőnkből fennmaradó időt ön- és közveszélyes cincogással folyattuk. Pušičić, Jevtić meg én lángszórósdit játszottunk fém rovarirtó flakon elé drótozott öngyújtóval. Ilyen paintball szerű értelmetlen faszságot képzeljetek el, közelharcra kihegyezve. És azzal az eltéréssel, hogy ohne védőszeműveg, meg védőruha. Csoda, hogy soha senkinek nem pörköltük le az arcát, amikor egy hirtelen szlalommal szó szerint tűzvonalba került. Na meg az összes ilyen nagy nyomású flakonon ott a figyelmeztetés, hogy tilos nyílt láng közelében tartani. Minden felelősségteljes normális felnőtt ember, magamat is beleértve, az 5-10 év körüli gyerekének preventívé szíjat hasítana a hátából és két héten keresztül kukoricán térdepeltetve zsoltárok bemagolására kényszerítené, hogy egy életre elmenjen a kedve az ilyen életveszélyes hülyeségtől. És sóvárogva várná, hogy legyen a gyerek legalább 12, amikor már föléri ésszel, hogy az ilyesmi életveszélyes. Mindenkit „megnyugtatok” 18-20 éves fejjel se éri föl ezt ésszel az embergyerek.     

Tatić a tolókocsiban szellemi fogyatékos rokkantat játszott. Ez volt a kedvenc szabadidő tevékenysége. Dimić és Conkinski a gyógyszertár raktárát dézsmálták. Úgy tűnik A és C vitamin túladagolást nem igazán lehet begyűjteni, mert amennyi pezsgőtablettát, meg kakaószerű A vitamin granulátot mi betoltunk,  az már ipari mennyiség. A pezsgőtablettából egyébként, főképp ha ingyen jutsz hozzá, és továbbpasszolni nem nagyon tudod, szintén  lehet „hülyegyerek-fegyvert” készíteni. Vegyél ki a műanyag hengerből  4-5 tabit, tölts bele vizet, dugd vissza a flakonzáró műanyag dugót és próbáld a hüvelykujjaddal a pezsgési folyamat hatására a túlnyomást visszatartani, majd amikor az már-már lehetetlen, célozd meg vele egyik játszópajtásod. Persze e felhívással csak hülyéskedtem. Felelősségteljes felnőttként annyit tanácsolok, hogy: Don’t try this at home!”. 

Kis Mix, vagyis Siniša Milačić, Nagy Mixnek, dr. Kap Siniša Milačićnak csupáncsak névrokona, a csöpp kis ügyeleti asztal mellett olvasgatott. Neki szóltak oda a laktanya portájáról, hogy váratlanul megjött a kaszárnya egészésgházának a parancsnoka, fentebb nevezett katonaorvos.  

A portás bakákkal jóban voltunk, mert jöhettek hozzánk zuhanyozni, ami a közönséges halandó gyíknak járó heti egyszeri, rendszerint szadisztikus jéghideg, vagy éppen epillálósan forró vízadagolással összekötött tömegzuhanyzáshoz képest nem kis privilégiumnak számított. 

És ami a zuhinál is nagyobb életvezetési előnyt jelentett nekik, hogy jöhettek hozzánk szarni. Merthogy hozzájuk meg Zorić zászlós, egy ötvenes, masszív alkoholista irodista a laktanyaparancsnokságról járt kulázni. Nem volt rendhagyó jelenség a tiszti állományban az orvosi értelemben is kőkemény alkoholizmus, Zorićnak pecjére ez úgy hatott az emésztőrendszerére, hogy béltartalmának kiürítése elviselhetelen bűzzel járt. Nyilván a családja, meg a főtisztektől nyüzsgő laktanya parancsnoksági főépületi munkatársai is kiutálták eme gázos tulajdonságáért. Mindezt úgy orvosolta, hogy reggel munkába menet és délután, mielőtt haza ment, a portán kullantott. Először csodálkoztam, amikor történetesen pont „éles bevetése“ alatt jártam arra, hogy mi ez az elviselhetetlen csatornabűz. Az egyik befogott orrú portaszolgálatos mondta, hogy Zorić szarik. Aki aztán vigyorogva jött ki. A szükséges alkoholszint már benne volt. Gondolom lelkileg ezt másképp nem is nagyon tudta volna feldolgozni. 

Szóval a tisztálkodási meg egyéb higiéniai extráért cserébe a portáról ránk csörögtek, ha jön a górénk.  

Last minute rendeztük toalettünket, és nagy Mix szerencsénkre nem vett észre semmit a gyerekes játszadozásunk során elkövetett többrendbeli súlyos függelemsértésből. Behuppant az irodájába és maratoni telefonbeszlgetésbe bonyolódott. 1990-et írtunk. Az internet Wint Certen és maroknyi csapatán kívül még mindenki másnak ismeretlen, a mobil telefónia valahol Skandináviában taposta gyerekcipőjét, a Skype gurujai meg tán még akkor tanultak járni. Tehát egy tiszt uriemberesen bejárt a melóhelyére bonyolítani a külföldre szakadt és a más városbéli rokonsággal folytatandó csevelyt, mert ez ilyen mennyiségben, saját finanszírozásban akár egy fizetést is felemésztett volna. Nem is nagyon nézett szét a szemétdombján, mert hülye azért nem volt (más, monjuk helyettese dr. Predrag Stanojević hadnagy annál inkább) mert akkor tuti kiszúrt volna párat a baromságainkból. Jellegzetesen idétlenül, ordítva telózott, jó messzire eltartotta a kagyló mikrofonját a fülétől. Olyan Kabos Gyulásan lebonyolított pár interurbán és nemzetközi hívást, majd hazament. 

Mi pedig folytattuk a péderbált. 

*péderbál; szerbhorvát eredetű vajdasági magyar összetett szó. Péder, feltehetőleg a pederasztából ered, azonban jelentése némileg módosult. Pejoratív szó a férfi homoszexuálisra. Buzi, köcsög stb. A péderbál olyan, egyébként heteoszexuális nagykamasz férfiak, esetleg katonák általi dorbézolás gúnyneve, amiből kényszerűségből kimaradnak a lányok. E banzájok szexmentesek, ténylegesen nincs semmilyen homoerotikus tartalmuk, csak ilyen „nagy gyerekek“ jétszadozása, akik szerencsétlenek nőket nem tudtak felhajtani

VÁLSÁG

- És a tieid otthon hogy élnek? - kérdezte a bennszülött a békefenntartót.
- Válság van. - sóhajtott fel a békefenntartó, majd komoran maga elé nézett.
- Akkor én ennek az embernek segíteni fogok. - fogadta meg magában ünnepélyesen a bennszülött. Mert ez az ember emberszámba vette. És eddig ilyenről még csak nem is hallott. Rájuk se néznek. Vagy ha véletlenül mégis, utána villámgyorsan elfordítják a tekintetüket. Hirtelen szöszölni kezdenek a mobiljukkal, mintha lenne térerő. És ez az ember lekezelt vele, sőt, szóba állt vele. És bajban van. Persze beszélik, hogy ezek fejenként havonta többet keresnek, mit kilenc falu összes férfija egy év alatt. De az emberek mindenfélét beszélnek. Meg különben is, a világ szinte összes országából jönnek. Nem biztos, hogy mindenki egyformán kap. Vagy náluk minden nagyon drága. Vagy nincs mivel csereberélni. Vagy még sáskák sincsenek. Mert ha lelegelik a termést a falánk sáskanyájak, azért legalább utána lehet falatozni a combjukból. Viszont a válságmenedzselés alapja, hogy fel kell mérni a bajt. Hiszen tudni kell, hogy mekkora a baj. Mert a válság kegyetlen. De a tisztánlátás érdekében tisztázni kell a kegyetlen részleteket. Akkor a legkegyetlenebbel kezdi. Várt még jó tíz másodpercet, még nem volna illő megtörnie a komor, ünnepélyes csendet, majd feltette kérdését:
- Hány gyereked halt éhen?         

FÜRDŐZŐK

1993 vagy 1994 nyarán a(z akkori) csajommal a Palicsi-tó férfistrandján iszogattunk. A szebb napokat megélt fürdőhely strandjai neveikben a mai napig őrzik a jó százéves single sex strandolási etikettet. Az egyik, a női strand faépülete még kopottan is látványos.  Mélybordóra mázolt, szecessziós díszítésű, soktornyos móló együttes.  Nomen est omen, a férfistrand puritánabb. Viszont a sokszög alapú, vastag fakorláttal övezett, minden oldalról nyitott étterem azonos stílusban épült, mint a női strand. A mellettünk lévő asztalnál egy öttagú férficsapat sörözgetett. Négy kábé (akkori) hozzám hasonló korú, huszonéves srác és egy tízessel idősebb pasasból állt az asztaltársaság. Megjelenésük, viselkedésük kilógott a helyben szokásostól. Nem nagyon, csak egy kicsit. Egy kicsit csúnyábbak és egy kicsit hangosabbak az átlagnál. Az egyik huszonéves kicsit tyúkmellű. Picit előreállnak a fogai. Gyér, kamaszosan ritkás borosta fedi az arcát. A másik kettőre már nem emlékszem. Illetve csak az rémlik, hogy a jelentéktelen külsejük ellenére is mintha egy picit lepukkadtabbak lettek volna a colour localtól. Viszont az idősebb társuk, a kis csapat alfahímjének fizimiskája eléggé bevésődött az emlékezetembe. Erősen kopaszodó, világos barnás, talán enyhén vöröses hajú. Gyűrött arcú. Szemgödrei teknősbéka bőrszerűen ráncosak. Egy kicsit úgy nézett ki, mint a sir Anthony Hopkins által megformált Hannibal Lecter, a hiperintelligens emberevő pszichopata pszichológus a nagysikerű Bárányok hallgatnak című horrorfilmben, csak kevésbé intellektuális fazon. De még jobban hasonlított Perora, a fogorvosra, aki a kis macedóniai laktanyában „dolgozott” fogorvosként, ahol ’89-90-ben sorkatonáskodtam. Afféle nagydumás mekkmester figura. Mindenhez értett a kaszafenéstől a villanyszerelésig, kivéve a fogorvosláshoz. Egyszer egy jóhiszemű, mondhatni idealista tábornok járt szemlén a laktanyában és pechjére megfájdult a foga. Pero pedig pechjére nem tudott meglógni a meló elől. A fogorvosi beavatkozás végeredménye az lett, hogy Pero reszketve telefonálgatott, mert a tábornok elvtársnak véletlenül a rendelőjében maradt az aranykoronája. Nos, ez a Hannibál-Kannibál, de még inkább Pero hasonmás még társainál is picit harsányabb. Nem nagyon, csak egy picit. Sztorizgattak, fél szavakból is megértették egymást. Szabadságos frontkatonák. Majd a sokadik rundó sört követően bementek a vízbe. Az algáktól áttekinthetetlenül tompazöld, pocsolyaszerű löttybe. A sekély tó másik végébe gyakorlatilag tisztítatlanul engedték a város szarát. Most meg ebbe a végébe belegázolt az ország szara. A Pero hasonmás még térdig sem állt a vízben és máris gátlástalanul udvarolni kezdett egy asszonynak. Egy jelentéktelen külsejű, mondhatni csúnya, tramploid nőnek. A nőt meglepte a váratlan love attack. Valahol persze jól eshetett nyilvánvalóan gyakran mellőzött női hiúságának az ellenkező nem felől tanúsított érdeklődés szerény személye iránt, csakhogy ezt ott a nyílt színen nemigen tudta kezelni. Persze mindenütt a világon udvarolnak még a csúnya nőknek is szakadt pasik, sőt olykor még a Hugh Grantoknak is lehet akár egy rövidebb-hosszabb szar nő ciklusa, de bizonyos korhatár fölött, ami leginkább húsz-huszonegynél végződik, mindezt sokkal diszkrétebben teszik, még a kívánatos, szép nők esetében is. Majd a pancsolást-csajozást követően a csipet csapat visszatért az étterembe (vagyis inkább strandbüfébe, bármennyire is patinás szecessziós felépítményben áll a vendéglátóipari objektum). Tovább iszogattak és nótára gyújtottak. Na, errefelé, főleg így koradélután ez se igazán szokás. Az egyik dal refrénjében a „milovana” vagyis „megsimogatott” szót a második ismétléstől a „silovana” vagyis „megerőszakolt” –ra cserélték. Annyira rutinosan, hogy azt tuti nem először improvizálták. Hangjukban nyoma sem volt virgonc vagánykodásnak, de még a szexuális kéjérzés sóvárgó felelevenítésének sem. Inkább afféle bűnös szomorúság sugárzott belőlük. Az alapjában vidám, szerelmes nóta gyakorlatilag kesergőbe ment át. Mintha csak valamelyikünk depressziós mélymagyar bebaszásában azt énekelné, hogy: „nem tudom az életemet hol rontottam én el”. Majd itták az ihatatlan sört* és próbálták feldolgozni a feldolgozhatatlant.  Én pedig kíváncsisággal vegyes beszarással, lopva figyeltem őket. Akkor már évek óta a háború bűvkörében éltem, de ennyire sem addig, sem azóta nem kerültem közel a borzalmaihoz, mint akkor. Hiába szörnyülködtem fél méterre a tévé képernyője előtt, amint a szarajevói piacon szétrobbant többtucat széttépett testű, végtagnélküli, lógó belű áldozatról készült sokkoló híradó felvételeket néztem. Paráztam, nehogy a csajom elkezdjen feltűnően kíváncsiskodni, ők meg azt provokációnak vegyék. Mert a csajom magyarországi volt, nem értette a nyelvüket. De hál’ istennek neki olyan nagyon nem szúrt szemet ez az elfuserált 2.0-ás helyi kisnyilas csapat. Addig nekem a háború arról szólt, hogy miután megkaptam a tartalékos behívómat, megpattantam Magyarországra. Picit több mint egy évig nem látogattam haza, vagy hétszer-nyolcszor zargatták szüleimet, majd pár irattal, a szokásos banális adminisztratív módszerrel rendeztem a státusomat. És azóta egyre inkább a háború banalitásával éltem együtt. Ha otthon jártam és az Újvidéki Rádió híradóját hallgattam, akkor a külföldi, majd a belföldi hírek után következtek a sporthírek és az időjárás, és végül, mint Kossuthon a vízállásjelentést, elmondta a bemondó a hadszíntéri jelentést. Vagy pár évvel később, amikor a NATO bombázások miatt pár hónapig újra nem mehettem haza, és valamelyik magyarországi kereskedelmi rádióadó zene-, és reklámblokkját megszakító, kötelezően bemondandó pár perces muszájherkules híradócskáját hallgattam, akkor annak a felvezetése általában valahogy így kezdődött: „Dávid Kornél három perc négy másodpercet töltött parketten a Chichago Bulls  amerikai NBA ligás kosárlabdacsapatában, és két pontot szerzett, ismét bombázták Belgrádot.” De akkor és ott mellettük ültem. És ha egy kicsit „félreszületek” akár lehettem volna egy közülük én is. Na, ez nem igazán volt felemelő érzés. Mintha csak valami finom kaját ennénk és egy nemkívánatos kósza gondolattól vezérelve elképzeljük, amint pár óra múlva a félig megemésztett táplálékból a salakanyagok további gusztustalan metamorfózisokat átélve gyomrunkból a vékony- majd a vastagbelünkön kúsznak tovább lustán. Mert mi van, ha a gólya anno akárcsak egy lakással odébb pottyant? Akkor lehetnék én is egy ezek az államalkotó lúzerek közül. Akiknek ez a korszerűtlen polgárháború volt a karrier lehetőség. Előtte osztálytársaik talán halálra baszogatták a prosztó, tyúkmellű kis tirpákot, a másikuk meg lehet, hogy egy hátsó padba kárhoztatott orrvájkáló, fingós kis görényke volt. Megvetett pária, aki a nyolcosztály, majd a középiskola alatt egy szánalmas félmosolyt se volt képes begyűjteni egyetlenegy iskolás lánykától se.  Brrr. Nem is frusztráltam magam tovább ezzel a bizarr gondolatmenettel, inkább legurítottam (vagy legalábbis megpróbáltam) egyet az ihatatlanból, majd megfűztem a csajomat, hogy mi is csobbanjunk egyet a coli baktériumokkal dúsított kis helyi pannon tengerben.
* azóta az apatini Jelen sör újra jó lett, méltó régi jó híréhez

TUDOK EGY MUNKÁT

            Megbökte  a vállát és csak ennyit mondott: – Menjünk. – barátja szó nélkül felállt és kimentek a teremből. Ütemesen kongott a traktorbelsőből eszkábált bocskoraik talpa alatt a mállott cementpadló. A született sugárfertőzöttek rutinos mozdulatával mindketten szinte egyszerre söpörték ki hüvelyk-és nagyujjaik hegyével a sárga váladékot a szemgödreikből. Az Öltönyös csak egy futó pillantást vetett rájuk. Tuti, hogy megkönnyebbült. „Végre elhúzott ez a két kekeckedő szarkeverő.” – valami ilyesmit gondolhatott magában. Egy váltás öltöny egy kisebbfajta vagyonba kerül. Csak a kiváltságosok Öltönyösök. Tíz hordó benzint, vagy akár két bödön zsírt is elkérnek érte. Meredeken megugrott az árfolyama, amióta az emberiség fölött átvették a hatalmat a nyulak, azok a 2-3 méterre megnövő, 150-200 kilós nagy benga mutáns monstrumok, amelyek talán molylepke géneket is magukba szloppintottak, mert minden textilt seperc alatt felzabálnak. Így ami megmaradt, az mivel ritka, értelemszerűen szinte megfizethetetlenül drága. De persze van egy másik módszer is. És kilógott a lóláb. Az Öltönyös megfeledkezett a bérlő biléta betűréséből. Csak akkor tűrte gyorsan vissza, mintha csak könnyeden megvakarná egyik kezével a másikat, amikor „kiszúrta”, hogy „kiszúrták”. A táblára vázolt kusza ábrák helyett ők ketten a bilétás zakóujját stírölték. A kölcsönző házak ugyanis három órára akár két marharépáért is utánad vágnak egy tűrhető öltönyt.
És amikor kinyögte az elátkozott bűvös szót, mindkettejüknél kiborult a bili.

- Mi kiválasztottak, akik merjük és tudjuk, két generációval a globális atomháború után újra kiépítjük a dúsgazdagság hálóját! Éspedig azzal a Plutónium +++ minősítésű társasággal, akik már 1952-ben Hálóban gondolkodtak: Amway!                        

AD ACTA

Na, ez is megvolt, még sincs este. Holnapra mindenki elfelejti az egészet. Én meg már ma este. Van egy fáin lakoma meghívásom. Még napnyugta előtt édes mulsummal szétcsapom az agyam. Hogy miért kell Rómának mindenféle piszlicsáré tyúkper elbírálását rám testálnia? Csak az gondolja sóvárogva, hogy milyen zsíros, laza buli a helytartóskodás, aki még nem próbálta. Nem úgy megy az ám, hogy csak úgy mosom kezeimet! Szerencsétlen, idealista hülye. Még hogy a zsidók királya?