feketén-fehéren

Nolik Antal a Déli Szocialista Szövetségi Köztársaság Északi Tartományában látta meg a napvilágot. A Tartományban északon tömbben, míg délebbre szigetekben élő nolik kisebbség tagjaként. Habár anyanyelvén folytatta tanulmányait, különösebb nolikságtudattal nem rendelkezett. Az anyaország, a még északabbra fekvő korabeli Nolik Népköztársaság nem igazán vonzotta. Annak puritán, „a krumplileves, az legyen krumplileves”-t prédikáló, és a Nolik Népköztársaság szocialista táborbéli baráti államainak többi főmuftijához képest, azt rendhagyó módon saját maga is betartó fura ura által gúzsbakötve táncolva kormányzott állam szürkébbnek és kopottabbnak tűnt, mint a saját Mesés Délje. A megtestesült kisnyugat. Akinek a rebellis Nagyvezíre (aki egy még tőle is nagyobb Nagyvezírrel kötötte össze a bajszát és nemhogy fej- és jószágvesztés nélkül megúszta a lázadást, hanem annak ellenére, hogy nem engedett a saját negyvennyolcából, még nagyobb mellénnyel jött ki a Dávid-Góliát duellből, mint ahogy abba belekeveredett) a  kortárs korosodó playboyokat ernyeisen felülmúló sharmmal élvezte életének delét és a Nagynyugat által meghitelezett dáridóból népének is többet csöpögtetett, mint a szintén nyugati hitelből keletet építő, vagyis inkább foltozgató Krumplis János.
Pedig a Nagyvezír testvériség-egysége is lejtett csöppnyit. Nolikunk ugyan nolikul tanulhatott, csakhogy valahogy mindig a déli osztály volt az A és a B jelölésű, míg a nolik a C. Biztos évente kisorsolták, egy sorsolás pedig mint tudjuk, kifürkészhetetlen. És a kis Nolik osztálytársaival egyetemben meglehetősen csintalan volt. Ami ott furcsa volt. Csodálkoztak is a pedagógusok. De nagyon PC módon ám! Mert nem azt mondták, hogy: hogyhogy a nolik osztály a legrosszabb  magatartású a többivel összevetve, ami pedig cseppet sem papírforma szerinti? Mert a déli osztályok csemetéi íratlan szabályok szerint maguknak vindikálták a jámbor munka előtérbe helyezése helyett a vagány kópéságot. Hanem azt kérdezték, hogy: hogyhogy a C osztály a legrosszabb magatartásból, ami felettébb rendhagyó és csöppet sem helyénvaló?  
Bizony mondom, akkortájt azért még így is valóságos aranykor volt a korábbi és a későbbi tartományi nolikok részére. De a mézescsapokat elzárták, és mindkét Földnek kiszámlázták a díjhátralékot. Az ifjú Nolik az ibolyát akkor már egy évtizede a Virágházban alulról szagoló Nagyvezír hadseregében még leszolgálta, amit egy Nagyvezír még posztumusz is megkövetel, viszont az azt követő családon belüli véres civakodásból, aminek tárgyát a rég eldorbézolt családi ezüst hűlt helyének az öröklése képezte, már nem kért. Inkább megpattant az anyaországba rengeteg hasonlóan gondolkodó noliktársával együtt.
Mert az anyaország akkor már ismét „csak” köztársaság volt. Hál’ istennek. Valóságos kisnyugat a lángoló Déli Új Országok késhegyre menő rendszerváltásához képest.
Már Krumplis János is alulról szagolta az ibolyát, csak mielőtt jobblétre szenderült, szépen-gyorsan megőrült. Egyre inkább elhomályosuló elmével szippantgatta a szocialista táborbéli krumplira épült rendszerének utolsó leheletét. Kísértette a láb alól eltetetett elődjének szelleme. Hiába no, a munkás-paraszt királyokat is olykor utoléri a királydrámai végzet. No, de halottról jót, vagy semmit, nyugodjon békében szegény pára. Minden bizonnyal meg is tenné, ha nem vált volna posztumusz is fejvesztetté. Egyik felettébb jó ízlésű, romantikus polgártársunk ugyanis addig nem nyugodott, amíg bomlott agyú Jánosunk bomlásnak indult koponyáját meg nem kaparintotta ennen magának. Azóta már városi legendák terjengnek róla, hogy csontjaira az e-bayen is licitálnak. Mások váltig állítják, hogy mindez kacsa. Póruljárt vásárlók fogyasztóvédőért kiáltva próbálják visszaszerezni gyöngülő dolláron megszerzett hamis ereklyéjük kidobott vételárát, mivelhogy silány-sorjás, fröccsöntött műanyag koponyát sóztak rá a galád kalmárok. Még a „made in china” feliratot is benne hagyták.